Az egészséges társadalom
Többféle képet rajzoltak már fel arról a vágyott új, egészséges társadalomról, amelynek most útválasztójához érkeztünk. Ezekben a társadalomképekben az a közös, hogy valamit szeretnének kijavítani a jelenlegihez képest, ám alapjaiban nem változtatnák meg a működést. Többen úgy gondolják, hogy elegendő, ha új vezetők kerülnek az élre, és ez képes gyökeres változást hozni.
Magam azt gondolom, hogy a társadalmi jobb-léthez ezek átmenetileg jelenthetnek ugyan segítséget, ám a valódi és fenntartható változáshoz egészen a gyökerekig kell eljutni. S ezt nem lehet előírni, felülről irányítani vagy bármilyen hirtelen forradalmi lépéssel elérni. Mélyreható, organikus fejlődésről van itt szó. Egyik jellemző sem jelenti azonban azt, hogy sok évig kell tartania ennek az átalakulásnak. Mindez ugyanis azon a tudati változáson alapul, amely valójában emlékezés. Emlékeznünk kell arra, hogy mi akar megszületni már évezredek óta abból a késztetésből, “magból”, amelyet minden egyes emberi létező egyénileg is magában hordoz, és amely a közösségekben, végső soron a közösségek szövedékében, azaz a társadalomban képes kiteljesedni.
Ilyenformán azt az összefüggést, amelyet Ottó A társadalmi változás szintjei című írásában megmutat, egy másik nézőponttal egészítem most ki.
Amint az egyénre igaz a szellem-lélek-fizikai test hármassága, ugyanígy az emberi társadalomra is ez a hármasság jellemző. Természetéből adódik tehát, hogy szellemi, lelki és fizikai igényeit egészséges és fenntartható módon élje meg, s ezekben együttesen kiteljesedhessen.
Ha bármelyik részünk túlteng, az kiegyensúlyozatlanságot jelent, ami ilyenformán megbetegíti az embert, s ugyanígy a társadalmat is. Gondoljunk csak bele: korunk társadalmának torzulását az okozza, hogy szinte kizárólagos tere van az anyagi világnak, amelyet a szellemi és a lelki tér legfeljebb kiszolgál, sőt a lelkiség szinte teljesen háttérbe szorul.
Szeretetlenek és tudatlanok
- ez a fő állapota most az emberek többségének.
Szeretetlenek, aminthogy képtelenek elsőként a saját lelkükhöz kapcsolódni. Ezt a hiányt anyagi javakkal igyekeznek pótolni, ami azonban nem működik. Mértéktelenségbe, folytonosan újabb anyagi javak fogyasztásába, versengésbe, ugyanakkor önzésbe és magányosságba viszi az embereket. Kiszolgáltatott eszközeivé válnak azoknak az érdekeknek, amelyek folyton és még többet akarnak eladni. (Hozzáteszem: nem gazdag emberekről beszélek itt, hanem érdekekről, olyan tisztátalan erőkről, amelyek azokat az embereket szintén csak eszközként használják. A gazdag emberek ugyanúgy kiszolgáltatottak, megszállottak, csapdába szorultak, mint azok, akiket ők maguk használnak a saját gazdagodásukra.)
Tudatlanok, abban az értelemben, hogy az emberek többsége nem képes meglátni sem önmagát, sem a másikat, és végképp nem a földi környezetet. Mint a nagyipari tojástermelés, ahol a tyúkok soha nem láttak zöld füvet, kék eget és soha nem részesülhettek abból az ösztönös örömből, hogy kikölthetik a csibéket és segíthetik azokat felnövekedni. De már hogyan lenne tudatlan az, aki iskolázott? -kérdezhetjük.
Amit ma tudásnak neveznek az intézmények, semmi egyéb, mint a materialista tudományok által adott elemek megtanulása, visszaadása, magasabb fokon az azokkal való manipulálás. A tudást az anyagi haszonszerzés mozdítja, egyéni vagy szűk körű érdekek mentén, fenntartva ezt a rendszert. A materialista tudományok abban a téveszmében gyökereznek, hogy mindent tudnak a világról és ezért mindent meg is mondhatnak, hogyan működik és működhet. Miközben szellemi és lelki nézőpont nélkül nagyjából annyit látnak a világból, mint azok a világtalan emberek, akik elmennek elefántot simogatni és élményeik alapján külön-külön elmesélik, milyen az elefánt.
Mindebből látható tehát, hogy szükség van olyan impulzusokra, amelyek segítenek kiszabadulni az egyénnek ebből a szeretetlen és tudatlan állapotból. Mert akkor lesz képes emlékezni arra, miért is született embernek.
Vannak, vagyunk, akik már megélték a maguk impulzusait. A nehézség az, hogy bár mi szelíden segíthetjük embertársainkat a saját létre ébredésükben, de mindenki számára egyéni, hogy milyen erőteljes impulzusra van szüksége ahhoz, hogy valóban és végérvényesen ráébredjen önmagára. A legfontosabb lépés ebben, hogy elkezdje látni az anyagi sík mellett a másik kettőt is. És ha már látja, akkor ne tévedjen el benne, s higgye el, hogy közvetlenül is tud kapcsolódni mind a saját lelkéhez, ezen keresztül a többi ember lelkéhez, mind pedig a szellemi forráshoz, amely segíti őt rátalálni az útra és azon maradni is. A változást elindító impulzus lehet egy szeretett személy elvesztése, anyagi bizonytalanság vagy ellehetetlenülés, egyéni trauma. Vannak, akik már annyira közel vannak az átforduláshoz, hogy egy saját lelki élmény, megélés elegendő, legyen az szomorú vagy örömteli akár. És még az sem feltétlen törvényszerűség, hogy a traumából belátható időn belül felfelé halad valaki. Az egyéni sors tehát felülírhatja mindazt, hogy az egyén képessé válik-e csatlakozni az új társadalmi közösség építéséhez most, ebben a létében. Ez az egyik nehézség, amelyet egy új világ építőnek is nehéz tudomásul vennie és elfogadnia. Lehetséges, hogy épp az az ember, akit legjobban szeretsz, nem képes átlépni. Megpróbálhatod segíteni, de megváltani te sem tudod.
Aki felébred, az elkezd emlékezni. Emlékezetében megjelenik az a hármasság, hogy egyszerre fizikai, lelki és szellemi létező.
Szellemi létezőként felismeri küldetését, a célt, ami miatt ide született. És amint kintebb tekint önmagán, meglátja, hogy mindenki más is így van ezzel. Hogy mindenki egyenlő ebben a szellemi létezésben, hiszen ugyanazzal a joggal és kötelezettséggel van itt.
Lelki létezőként felismeri egyediségét és azt, hogy szabad akaratából cselekszik, amely szabadságot teremtőjétől kapta, hogy ezt az egyedi létezést, saját érzelmeit megélje, végső soron képessé váljék önmaga valódi szeretetére, ebből következően képes legyen másokat is feltétel nélkül szeretni.
Fizikai létezőként felismeri, hogy vannak fizikai szükségletei, amelyekhez anyagi javakra van szüksége, hogy rendben és biztonságban legyen. Amint kintebb tekint, meglátja, hogy ez nem csak hogy másoknak is jár, de valójában csak másokkal közösen teremthető elő. Divatos kifejezés ma az önellátás. Ha jobban belenézünk, olyan nem lehetséges, hogy egyetlen ember mindent meg tudjon magának termelni és el tudjon készíteni, amire szüksége van. Kisebb közösségekben már van erre tér, ám még mindig nem elegendő, hogy egy mértékletes életvitellel is teret adhasson a kiteljesedésre. Azon oknál fogva, hogy az önellátásra törekvő közösségek zárványokká válnak. Egyfajta új csoport egó ez: nekünk legyen, a többi nem számít.
Az egészséges társadalom képe
Amiről most írok, az elsőre nem a saját kútfőmből származik, ám az impulzus, amelyet kaptam, egyezik azzal, amit a saját forrásomból magam is megláttam és tapasztalok. Ilyenformán a szerintem járható út, hogy támogassuk, segítsük, cselekvőként is megtaláljuk helyünket abban a társadalmi szerkezetben és áramlásban, amelyet Rudolf Steiner vázolt fel tudomásom szerinte először a legtisztább formában, s amelyet azután Michael Spence A kapitalizmus után című könyvében fejtett tovább.
Amikor megszületett bennem A Keltető, ezt a képet rajzoltam fel. A három pillér az egyén, az emberi közösségek és azok szövedéke esetén egyaránt alapot ad.
A szellemiség átfogó, útmutató ereje az közpolitikai-jogi intézményekben és folyamatokban mutatkozik meg, ahol valóban minden ember egyenlő.
A lélek egyedisége, szabad szárnyalása a kultúrában kap teret, amely kultúra az oktatást-tanulást, a tudományokat és a művészeteket is magában foglalja.
Az anyagi javak adnak támasztékot a fizikai embernek és közösségeinek. Ez végső soron a gazdaság tere, azaz a javak előállítási és elfogyasztási folyamata, amely javak a közösséget szolgálják. Ilyenformán ez az új gazdaság a testvériség értékére épülve kilép abból az önző, szűk körből, hogy néhányan sok, mások kevesebb javakkal bírnak, megint mások ennek hiányában vannak, s mindeközben a legnagyobb közösség, a Föld szempontjait is figyelmen kívül hagyják.
Aminthogy A Keltető célja ennek a biztonságos, szeretetteli térnek a megteremtése, amelyben kikristályosodik a közös cél, ebből fakadóan a közös cselekvések teremtőre fordítják a közösséget, ugyanez a mintázat további közösségekben, helyi csoportokban és azok egészséges szövedékké kapcsolódásában életre tudják hívni a társadalmi változást. Amit szeretnénk nagyban látni, azt teremtjük meg kicsiben.
Ezért amikor az új társadalom képét látom, amely a társadalmi jóllét állapotában van, akkor is ezt a képet látom.
Miután ez nem csak hogy organikus, egészséges és fenntartható, hanem felettébb logikus is, így bármilyen szemlélettel tekintünk rá, legfeljebb az okozhatja közöttünk a véleménykülönbséget, hogy ki mennyire hisz abban, hogy a kellő időben, a kellő módon és kellő számban ébrednek rá emberek arra, hogy ilyen társadalomban szeretnének élni.
Az sem kikerülhető, hogy ha szeretnénk, akkor nem várjuk “fentről”, “szüleinktől”, “vezetőinktől”, hogy megteremtsék nekünk ezt az új világot, hanem mi magunk teremtjük meg azt.
Magunkon belül, közvetlen kapcsolódásainkban, kisközösségekben és burjánzó kapcsolódással végül az egész világban.
P. Horváth Andrea, 2022-09-24, módosítva: 2024-02-18