Jóllét Forrás

Erő-tér

Azon gondolkodtam, hogyan is tudnék egyszerre írni a faluról és magamról, magunkról. Mert a kettő egyben van. Ahogy bent, úgy kint…

Amikor még kerestem a helyet, az ésszerű és az intuitív egyben mozgása zajlott. Tudtam, hogy miért jövök. Tudtam, hogy mit keresek. A környéket is tudtam már. Jöttek impulzusok. Pécstől mélyebbre. De vajon milyen értelemben? Délebbre? Korábban lakott helyre, mint a város? Alacsonyabban fekvő helyre? Utóbbi maradt, mikor egy alkalommal Pécs felől tartottam hazafelé és sok volt számomra a fizikai magasság. Mondhatni, lefojtott.
Akkor sorra vettem a településeket. Olyan helyet kerestem, amit kevesen laknak, zsákfalu és nincs iskola, óvoda, kocsma, templomi vallási élet. Ahol bolt se nagyon működik vagy csak korlátozottan. Pécsnél mélyebben fekszik. És ahol a hely múltja hordozott valamit, amihez kapcsolódni tudtam.
Aztán az a néhány település, ami maradt, egy darabig lógott a levegőben. Különös módon nem is emlékszem rá, hogy ez a hely közöttük lett volna.
Mígnem szóltunk az ismerőseinknek, hogy keressük a helyünket és az egyik ismerősünk rövid időn belül válaszolt, hogy nem messze tőle egy szomszédos faluban van egy ház, ami érdekes lehet számunkra. Nem hirdették még, az örökös egyelőre árulja ki a dolgokat a házból, az ismerősünk is így tudott róla. Két héten belül, a tavaszi napfordulókor itt voltunk.

Már korábban volt egy furcsa információ a fejemben, hogy az autó eddig hoz. Nos hát amikor a bekötő úton jártunk, az autó hibát jelzett. Elhozott ugyan, és még a költözést is azzal vittük végig, de onnantól már kezdett elfogyni belőle az élet. Nehezen és későn, de végül letettem. A múlt egy jelentős darabját.

A házról pedig volt egy álmom. A nagyon szeretett cicám, aki sokkal több volt számomra, mint egy gyógyító lényecske, akkor már több hónapja elveszett. Megígértem neki, hogy elhozom őt az új otthonomba, csak tartson ki még egy kicsit. Ez sajnos nem sikerült, még előtte eltűnt.
Álmomban ott ült a ház előtt a lélekablak alatt. Abból tudtam biztosra, hogy ez az a hely és ez az a ház, ahová jönnöm kell.

Különös helyzetben voltunk a társammal. Hiába volt szoros akkor már a kapcsolatunk, őt is el kellett engednem. Kezdettől mondtam és tudta, hogy ha ő nem jön, én akkor is jövök. Így önszántából tudott jönni, úgy és akkor, amikor megérett benne a döntést. Pusztán néhány hónap átmenet volt ez, amikor még próbált kétlaki életet élni, ám gyorsan ráébredt, hogy őt is ide vezette a küldetése.

A falu valaha régen bencés kolostorként kezdett életre kelni. Hogy pontosan hová is tűntek a szerzetesek, azt nem tudni, de a kolostor köveit a lakosok szépen széthordták saját házaikhoz alapnak. Majd jöttek a török elől menekülő szerbek, akik templomot és kolostort emeltek, az ortodox pátriárka is itt volt jó ideig. A törökök kivonultak, a szerbek lassacskán régi hazájukba szivárogtak vissza. Eközben német telepesek érkeztek, akik szépen gyarapodtak sváb módra és egyszer csak sváb falu lett a hely. Majd jött a németek kitelepítése, összezsugorítása, elüldözése a kollektív bűnösség elve alapján. És akkor ideértek a bukovinai székelyek, akik Szeged környékéről menekültek tovább, mikor a szerbeknek állt a zászló azon a vidéken.
A történet tehát valahol körbeért.

Néhány sváb itt maradt vagy rokoni kapcsolat révén valamiképp ide települt a második világégés után. De a többség már a székely utód családokból állt. Akiket a túlélési ösztön, a sok szenvedés edzett meg. Amihez a mai világrend tett hozzá, hogy még inkább az önzés, a bezárulás és a “modern” életre törekvés felé vigye a túlélőket.

A szellemi lenyomatok mind itt maradtak, hozzájuk a megkeményedett néplelkek lenyomatai, az ősi és a jelenlegi tudati hálóhoz kapcsolódás és nem kapcsolódás különös kettőssége, a gyökérvesztettség adja mindazt a működést, ami a falut most jellemzi.
Hatalmas lehetőség és komoly elakadások adta nehézségek mindahhoz, ami miatt jöttünk.

Mert egy ideje már ez is világos számomra. A feladat. Hogy az isteni sugár a fizikai síkon életre keljen. Az, amelyik arra hivatott, hogy az együttműködés kereteit kiformálja és életre hívja.
Nem szívesen használom a közösség szót erre, mert minden ettől hangos és elhasznált kifejezéssé vált. Nem közösséget építünk. Csakis olyan formán, hogy a magunk belső útját járjuk és ezzel elkerülhetetlenül hatást gyakorolunk. A teljes környezetünkre. Legyenek azok emberek, állatok, növények, épületek, terek. Együttműködésbe lépünk az elemekkel, hogy mindezt az utat segítsék. Néha erőpróbaként, máskor lágy simogató támogatásként vagy épp gyógyító erőként.

És mi más is lehetne a legjobb helye egy ilyen erő-térnek, ha nem ez a hely, ahol ez a sokféle szellemi lenyomat létezik? Mi más lehetne a legjobb hely egy közösségi erőközpontnak, mint ahol a lelkek csakis az együttműködésben tudnak gyógyulni? Ahogyan megérintjük egymást ebben a kis faluban egy jó szóval, a közös tornázással, a csereberével. Ahol még emberi léptéke tud lenni a kapcsolódásnak.

Az elmúlt két év sok felismerést hozott számunkra. Kikristályosodtak isteni törvények, amelyeket azelőtt legfeljebb sejtettünk vagy tudattalanul éltünk, mások által furcsának titulálva. Igen sűrű és erőteljes hónapok állnak mögöttünk minden síkon. Érezzük a gyorsulást, az átmozdulásokat és a szélcsendet is az átfordulás előtt.
A lineáris működésünk már a múlté, spirális módon haladunk. Mások számára nem igazán értelmezhetően, hiszen a fizikai síkon ez időnként meglepő lépéseket jelent, máskor pedig azt, hogy nem csinálunk semmit, pedig rengeteg teendő van.
Ez utóbbi a magunk számára is nehézséget jelent. Nem tenni. Mikor itt vannak a kertek, amelyekből táplálkozunk. A két év alatt odáig jutva, hogy néhány kivételtől eltekintve (zsiradék, liszt, magvak) mindent magunk termelünk vagy cserével kapunk meg másoktól.

És itt vannak a házak.

Az első ház az otthonunk. A bázis.

A második hely egy nagyobb gazdálkodó közös tér összezsugorított területe jelenleg, ami szerényen meghúzódva várja, hogy újra élettel telítődjön. Emberekkel, állatokkal, növényekkel. Élelemmel, tudással, együttműködéssel.

A harmadik ház pedig a mérleg és kard, az új közös tér alapja, amelynek a tartását igyekszünk visszaépíteni. Komoly öntisztulás és tisztítás után, pontosabban azzal párhuzamosan. Most magunkat töltjük bele, az értékrendet, a felismert isteni törvényeket megélve, meghúzva a határokat.

Mostanra mind inkább érezzük a nyomást, hogy csak a szellem-lélek-fizikai sík összehangoltságában tudunk mozdulni. Mert másképp nem lehet ép ésszel sem felfogni, sem cselekedni ebben a hatalmas és nagyszerű feladatban.

Ketten vagyunk.
A falu nagyjából tíz családból áll, amiből adódik a megosztottság, az összekapaszkodás, az érdek mentén történő cselekvések. Mi nem vagyunk része ennek, nem soroltunk be senki alá és senki ellenében sem. Még ha az “aki nincs velünk, az ellenünk van” elven próbálnának is bennünket bedobozolni.

Ketten vagyunk, s a szövetségünk egyre erősebb. Néha szellemi síkon érzünk egy harmadik, közös támogató erőt.
Ám mikor tisztítjuk a leendő közösség házát, mellette az otthonunk felújítását hátrébb soroltuk, közben a kertünket éltetjük, azt érezzük, hogy olyan szinten vagyunk fizikai cselekvőerőnk határán, ami sokáig már nem működik. Tudjuk, hogy hamarosan megérkeznek a társaink. Ám most különös állapotban vagyunk, mert régi társainkat, barátainkat, munkánkat és családunkat is elengedtük vagy épp az elengedés utolsó szakaszánál tartunk.
És nem működnek már olyasmik sem, hogy a jelen rendszertől kapjunk segítséget vagy olyan embereket vonjunk be egy feladatba, akik nem ehhez az építő körhöz kapcsolódnak. Egyszerűen nem megy már. Hiába lenne rá pénzünk, szervezőképességünk. Nincsenek bérmunkásaink, nem hívunk már vállalkozó szakembereket sem. Azok sem jönnek, akik valamiféle önös vágyból önkéntes munkával dolgozhatnának a vályogházak felújításában, újjáépítésében.

Az is furcsa, hogy tudjuk, az új társak sokkal inkább az új tudati hálóhoz való kapcsolódásunk által találnak ránk, mint hogy hangosan hírt adjunk magunkról, hirdetést adjunk fel. Mert számunkra a jelenlegi rend kommunikációs keretei nem működnek már.
Erről is többször beszélgettünk a társammal, hogy tegyük közhírré, hogy kik vagyunk, mit csinálunk és hogy majd ezáltal bukkanunk fel a leendő társak látókörében.
Végül ez maradt: egy írás a Jóllét Forrás oldalon. Ám valamiképp ez is csak egy halk hang tud lenni a mellett a hang mellett, amelyet szellemi hálózatunkban tudunk hallatni. Ezt most tanuljuk. Annyira sikerül, amennyire képesek vagyunk saját szellemünkhöz és általa a hálózathoz kapcsolódni.

Tudjuk, hogy ide fognak érni azok a társak, akik ugyanazt a feladatot vállalták az építésben: tiszta, átlátható együttműködésben lenni, így építve az isteni tudat szerinti új világot.

Ez a “miért”, a küldetés, amely összekapcsol bennünket szellemi síkon.

Az, hogy “hogyan” tesszük mindezt, lelkünk befogadóképességén múlik. Ahogyan járjunk belső utunkat, az fejeződik ki abban, mi magunk mennyire vagyunk jól és miképp tudunk egymással is jól lenni. Amit belül érlelünk, aszerint működhetünk másokkal együtt.

És csak ebből fakadhat a cselekvés, hogy “mit” teszünk, az, ami megvalósulhat. Élő, kibontakozó, virágzó és elmúlásában is tápláló. Minden egyéb, ami akarásból, vágyból vagy a szeretet hiányának bármilyen formájából születne, nem nyer már teret itt. Csak az isteni tudatban, a szeretetben fogant és általa táplált élő lények és terek kapnak lehetőséget. Különös élmény ezt is megtapasztalni. A kerttel, a kovászos kenyérrel, a házakkal való teendőkkel kapcsolatban. Hogy ha a kertben valami beteg, kártevő pusztítja és nincs meg a természetes gyógyulása, gyógyító ellenszere, akkor annak gyökere épp úgy bennünk van, mint ha mi magunk fizikai tüneteket produkálunk. Hogy a ház újjáépítése csak úgy történhet, hogy megkérdezzük, mire van szüksége és vele együttműködve nyúlunk hozzá.

Így hát most még ketten vagyunk itt. Tesszük, amit a szellemünk sugall, igyekszünk azt meghallani.

És -bár időnként a hitünk lankad kicsit- tudva tudjuk, hogy közelednek a társaink.

P. Horváth Andrea, 2026-07-07

<< Írások