Társadalmi csapda, vagy játékelméleti dilemma?
Beépített érzékszerveinkkel a természetben zajló folyamatok nagy részét nem tudjuk detektálni. Látjuk, és érezzük ezzel szemben a társadalomban fellépő jelenségeket, és tapasztaljuk azt, hogy az emberi kapcsolatok és viselkedésformák mennyire eltérnek attól a rendtől, amelyről a természettudományos tárgyak tanulmányozása közben hallottunk.
Mindannyian e rendezetlennek tűnő társadalom tagjai vagyunk, és természettudományos gondolkodásmódunk segíthet abban, hogy a fizikai törvényeket a társadalmi kapcsolatokban is felismerjük. Természetesen volt, hogy a természettudományok segítségével feltárt törvényeknek megfelelően a megfigyelések, következtetések leírására a matematikát hívjuk segítségül. Az emberek közötti interakciókat a matematika egy fiatal ága, a játékelmélet segítségével tudjuk formába önteni, elemezni.
A játékelmélet alapjainak a lerakása elsősorban Neumann Jánosnak köszönhető. Az elméleti alapozást, és annak matematikai-logikai alátámasztását Neumann, Oscar Morgensternnel közösen végezte el. Az elmélet gazdasági és politikai téren is igen gyorsan népszerűvé és ismertté vált. Ebben az időszakban a matematika ezen ágától gyors, hatásos, és egyértelmű nyerő stratégia kidolgozását várták. Ennek fő oka az volt, hogy a teljes érdekellentéten alapuló, zérusösszegű játékok megoldásával foglakozott a kutatók jelentős többsége. Egy évtizednyi munkát követően került sor a kooperatív stratégiák kidolgozására.
Azok a dilemmák, melyben nincs teljes érdekellentét a játék résztvevői között, a politika, katonai és gazdasági dilemmák megoldásában is alkalmasabbnak bizonyultak.
A társadalomban bekövetkező változások a kíméletlen, korlátlan versengés ellen egyre határozottabb fellépést kívántak. Politológusok, pszichológusok, biológusok, közgazdászok, informatikai szakemberek, és természetesen matematikusok, és fizikusok is belevetették magukat a téma kínálta kutatásokba, s hozták létre tanulmányikban azokat az analógiákat, melyek segítséget nyújthattak arra, hogy a társadalmi, gazdasági csapdaként emlegetett állapotot elkerülve a végzetesnek ígérkező mechanizmusok haladási irányt válthassanak.
A társadalmi csapdák egyik típusa 1968-ban jelent meg Garrett Hardin, biológus tolmácsolásában egy XIX. századi matematikus, Lloyd példája alapján Közlegelők legendája címen. A társadalomkutatók a közlegelőt metaforaként közös kincsként értelmezve világítottak rá arra, hogy ez bármi lehet, ami az emberi lét alapvető, ugyanakkor földi viszonylatban véges szükséglete. Írások születtek az analógia kapcsán a természetről, a vízről, levegőről, energiaforrásokról, ökológiai lábnyomról, felelős társadalmi magatartásról. Valahány tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamat megfékezése az emberiség fennmaradásának egyetlen lehetséges feltétele.
De a fékezés nehezen megvalósítható:
- a károk sok ember között oszlanak meg, az egyes személy nem érzékeli közvetlenül azokat;
- a természetbarát stratégiák költsége meghaladja a ráfordítás mértékét;
- nincs megfelelő szerv, mely a folyamat megfékezése mellett munkálkodna.
A társadalmi csapdaként értelmezett helyzet elhárítására született elképzelések azonban megvalósíthatók, a csapda veszélye gazdasági- társadalmi-szellemi erők mozgósítása esetén elhárítható. A hárításnak alapvető feltétele éppen a felismerésében rejlik.
A folyamat lépéseinek a gerincét alkotja
- az információ áramlása;
- a károk visszacsatolásának lehetősége;
- a koalíciók kialakítása, fenntartása;
- és a központi szabályozás megfelelő formája.
Induljunk ki a potyautas példából, olyan feltétellel, hogy nincs, vagy minimális büntetés van, és igen kevés utas potyázik. Ekkor a közlekedés fenntartója nem sok költséget fordít az ellenőrzésre, büntetésre (a kár nem mérhető), a cég pénzforgalmában az üzemanyag és jegyárak a meghatározóak; ám ha a potyázók száma nő, kényszerhelyzet alakul ki:
a közlekedés fenntartása érdekében nagyobb büntetést kell kiszabni, de így több pénzt kell az ellenőrzésbe invesztálni, így a pénzforgalomban az ellenőrzésre, büntetés-behajtásra fordított összeg összemérhetővé válik az előző kettővel, így azonban a közlekedés irányíthatatlan lesz, majd akár fenntarthatatlanná válik.
Az említett analógia nem öncélú. Célom az volt, hogy megpróbáljak rámutatni: a fennmaradásért nekünk is, a saját eszközrendszerünk minél jobb kihasználásával tennünk kell. A létrejött társadalmi dilemma csapdává alakulhat, mivel a kár a többi utas nézőpontját tekintve számukra nem érzékelhető, a fent említett koordinálás esetenként költségesebb, mint a potyázó által okozott kár, nincs a büntetés mértékéhez kidolgozott optimális mérce, melynek segítségével a folyamatban egyensúly következhetne be.
A közös kár fogalmának kialakítása, a kár által létrehozott veszteségekre való rámutatás nagy feladat. A tudatos társadalmi magatartás kialakításáért mindannyian felelősek vagyunk.
Leitner Lászlóné
- átdolgozva 2023.
Források:
HANKISS Elemér: Társadalmi csapdák. Magvető Kiadó. Budapest 1983
FILEP László: Játékelmélet. Tankönyvkiadó vállalat. Budapest 1985
Szabó György: Az együttműködés természete, Magyar Tudomány, 2012/6, 642
http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/a-kozlegelok-tragediaja ;2014. március 13.
Leitner Lászlóné, 2023-01-01, módosítva: 2023-01-17